Tisztelet a kevés kivételnek, de feltűnő, hogy az emberek nagy része az éppen aktuális kormányt hibáztatja mindenért, nem vállal felelősséget saját életéért, panaszkodik, de változtatni nem hajlandó, vagy nem elég bátor hozzá. Ami egyenesen szórakoztató, hogy akkor is panaszkodnak, ha valami jól működik – példa erre a BKV, amit visszasírok, mert Sydney-ben a tömegközlekedés katasztrofális.

Név: Eszter
31 éves, budapesti nő
Angol nyelvtanár - Alkalmazott nyelvészet doktorandusz-hallgató
Írország, Olaszország, Ausztrália

Több mint 5 éve hagytam el Magyarországot, fél évvel az államvizsgám után. Angol nyelvtanárként dolgoztam több nyelviskolának, szabadúszóként. Mivel a diplomázást követő fél évben egyetlen budapesti középiskolában sem üresedett meg tanári állás, külföldi lehetőségek után kezdtem kutatni. A legtöbb iskola tele volt nyugdíjas korú tanárral (ők ugye kevesebbe kerülnek), és divatba jöttek a szeptembertől júliusig tartó „szerződések”, a friss diplomásoknak még nehezebb volt állást találni, így a külföldre vándorlás tűnt az egyetlen, számomra elfogadható megoldásnak. A volt szakdolgozat-témavezetőm szeretett volna meggyőzni, hogy maradjak nála doktorandusz-hallgatóként. Mivel elég jól beleláttam a magyar akadémiai életbe, eszem ágában sem volt ösztöndíjasként tengetni az életem és később könyökölni, mint ahogy azt sokan kénytelenek voltak megtenni. Akkor telt be a pohár, amikor kiderült, hogy az adott nyelviskola, ahol dolgoztam, nulla forint adót fizetett be utánam.  Arra pedig, amit a legtöbb volt egyetemi évfolyamtársam csinált, nem voltam hajlandó: beülni egy multihoz olyan munkakörben, amihez semmi közöm, vagy átképezni magam. Elegem lett abból is, hogy mindenki hülyének nézett, hogy tanár akarok maradni, ami számomra nem munka, hanem hivatás.

Az említett adócirkusz után gondolkodás nélkül vettem egy egyirányú repülőjegyet, és kimentem Írországba. 3 hónap ott-tartózkodás után melegebb éghajlatra vágytam, és Olaszországot szemeltem ki. Körülbelül másfél hét keresés után ajánlatot kaptam egy milánói angol magánintézettől. Másfél évig éltem Olaszországban, amit nagyon élveztem. Az intézetben ismerkedtünk meg a párommal, akinek olasz gyökerei vannak, de Ausztráliában született. Így Milánó után Sydney következett. 4 éve élek itt, és időközben megnyertem egy nemzetközi kutatói ösztöndíjat egy angol alkalmazott nyelvészeti doktori képzésre. Itt is dolgoztam angoltanárként, és mióta doktorizom, azóta rendszeresen tanítok egyetemen is.

 Sok kritika éri manapság a külföldre vándorló magyart. Ezekből az egyik leggyakrabban hangoztatott az az, hogy „aki itthon nem csinál magából embert, az külföldön sem fog”. Biztos van ilyen is, de a magasan képzett kivándorlókra ez biztosan nem igaz. Magyarországon sok területen nem léteznek megfelelő körülmények se a normális munkavégzéshez, se a professzionális fejlődéshez. A magyar kormány például szinte semmit nem költ kutatásra a fejlett országokhoz képest, így nyilván egy magamfajta Magyarországon biztosan „nem csinál embert” magából, de külföldön annál inkább, még külföldiként is. Nem tudom, hogy meddig maradok meg Sydneyben, egy jó pár évig biztosan, de nyitottak vagyunk arra, hogy máshova költözzünk a későbbiekben. Itt is vannak problémák (gyorsan növekvő populáció, amit az infrastruktúra nehezen követ, rasszizmus, az angol nyelvű országokra jellemző „mi jobbak vagyunk mindenki másnál” mentalitás), de mégsem olyan alapvetőek, mint otthon, illetve nem szembesülök velük nap mint nap. Itt nem kell félnem, hogy miből lesz kifizetve a hitel, számlák, élelmiszer, ami alap. Simán megélünk, nem kell élére állítani a garast, mindezt úgy, hogy a páromnak van csak teljes jövedelme, nekem pedig csak ösztöndíjam, ami a minimálbért sem éri el. Még így is, hogy nem tartozunk a gazdag rétegbe, tavaly négy országba utaztam, és mióta elhagytam Magyarországot, öt év alatt rengeteg helyre jutottam el. Igaz, hogy ennek egy részét az egyetem fedezte, és az is, hogy nincsen még gyerekem, mert valószínűleg nehezebb lenne az élet gyerekekkel. Viszont amint én is teljes jövedelemmel rendelkezem majd, az sem lesz probléma.

Bár van sok minden, ami hiányzik (pl. a család, és barátok), Magyarországra egyelőre biztos, hogy nem akaródzik hazaköltözni. Először is a párom nem tud magyarul, másodszor nem vagyok elégedett az otthoni helyzettel. Sajnos a magas szintű kultúra, az európai történelmi hangulat, építészeti csodák és Budapest szépsége nem kárpótolnak azért, hogy nem tudok otthon tanárként normálisan megélni. Ahhoz, hogy valaha is hazatérjek, nagyon sok dolognak kellene változnia. Én elsősorban tanár vagyok, és Magyarországon a tanári szakma az egyik legrosszabbul fizetett és legkevésbé tisztelt szakmák közé tartozik. Mivel tanulmányaim és kutatásom kapcsán van szerencsém rengeteget utazni, elmondhatom, hogy sok országban a tanárokat nagy tisztelet övezi, mivel az emberek nagy része elismeri, hogy minden társadalom alapja az oktatási rendszer, mert igenis nem mindegy, hogy ki tanítja-neveli a jövő generációját. Minél többet vagyok távol, egyre inkább tűnik úgy, hogy Magyarországon a helyzet nemhogy javulna, hanem egyenesen romlik. Egy-két évente hazalátogatok és a különbség szinte mindig azonnal arcon csap: a mosoly hiánya az emberek arcán, a tolakodás, tiszteletlenség és udvariatlanság azonnal feltűnik és lehetetlen nem észrevenni. Tisztelet a kevés kivételnek, de feltűnő, hogy az emberek nagy része az éppen aktuális kormányt hibáztatja mindenért, nem vállal felelősséget saját életéért, panaszkodik, de változtatni nem hajlandó, vagy nem elég bátor hozzá. Ami egyenesen szórakoztató, hogy akkor is panaszkodnak, ha valami jól működik – példa erre a BKV, amit visszasírok, mert Sydney-ben a tömegközlekedés katasztrofális. Amikor legutóbb otthon jártam, csak kapkodtam a fejem, hogy milyen gyakran járt a metró, a villamos, míg az emberek többsége erre is panaszkodott, hogy milyen rossz... A feudalizmus óta nem tudunk megszabadulni a röghözkötöttségtől, az emberek ragaszkodnak a téglákhoz, nem mennek 50-100 km-rel arrébb, hogy munkát találjanak, inkább tengődnek munkanélküliből. Sajnos még sokakban él a régi „átkos”-ból származó mentalitás (és a gyerekeiknek is átadják ugyanezt), hogy majd az állam bácsi megold mindent. Megdöbbentő a korrupció, a becsületesség tökéletes hiánya (a metrón való lógástól az állami kenőpénzekig), a rengeteg adócsalás, az, hogy az emberek nem értik, hogy az adófizetés például állampolgári kötelesség; hogy ha nem fizetnek adót, akkor az államnak nincs bevétele utat, kórházat, iskolát építeni és fenntartani; hogy ez újabb és újabb adóemelésekhez és így meg több adócsaláshoz, azaz egy ördögi körhöz vezet. Itt Ausztráliában teljesen normális, hogy az adó az nem csak azt jelenti, hogy kevesebb nettó fizetést viszünk haza, hanem hogy hozzájárulunk egy egészséges gazdaság és társadalom fejlesztéséhez.

Nem tartom valószínűnek, hogy végleg hazaköltözzek. Egy-két évet talán el tudnék képzelni otthon, mert a családom és a közeli barátaim meg mindig nagyon hiányoznak és ezek a kapcsolatok fontosak számomra. Viszont nem tudnék abból a szakmából rendesen megélni, amiben a legjobb vagyok, és bármelyik országot gondolkodás nélkül elhagyom, ha nem azzal foglalkozhatok, ami a szenvedélyem. Nem vagyok hajlandó hónapról hónapra, fizetéstől fizetésig élni egy olyan országban, ahol az oktatásnak nincsen értéke, ahol az elhivatott embert nem tisztelik, hanem hülyének nézik, és ahol a kormány hamarabb költ vadászgépekre, mint kutatásra. A ’braindrain’ jelenség egyáltalán nem meglepő ilyen körülmények között. Volt otthon egy jó pár főnököm, de csak egyetlenegy volt, aki megköszönte a munkámat és sok szerencsét kívánt az ausztrál életemhez. Míg Magyarországon a munkáltatók többsége készpénznek veszi az embert, addig itt megköszönik a munkámat rendszeresen, megfizetnek és tisztelik a tudást, tapasztalatot. Emellett alap emberi magatartás az optimizmus, barátságosság, udvariasság, kedvesség és segítőkészség. Teljesen ki tudok borulni, amikor azt látom, hogy más nációk mennyire összetartanak, segítik-szeretik egymást – ez az, amit magyarok között soha nem láttam. Itt például, ha megérkezik egy (mondjuk) brazil diák, azonnal lesz egy óriási új „családja”, vadidegen brazilok befogadják, segítenek neki munkát találni, és barátokat már nem is kell keresnie, mivel egy nagy társaságba azonnal befogadják. Ugyanezt látom a kínaiknál, thai-oknál, lengyeleknél és még egy csomó más nemzetnél – kivéve minket, magyarokat. És nem értem ilyenkor, hogy mi miért nem vagyunk ilyenek?! Mi ment ennyire tönkre, hogy az emberek ennyire féltik egymástól még a jó tanácsot is? Ilyenkor rendszeresen (szégyenkezve) visszaemlékszem húszas éveim elejére, amikor a magyarságomra túlzottan is büszke voltam. Külföldön döbbentem rá, hogy magyarság nem létezik, csak magyarkodás. Szomorú, de az emberekben él egy borzasztóan negatív nemzeti identitás, amire képtelen vagyok büszke lenni, mert láttam máshol, hogy mit jelent a valódi nemzeti egység és a nemzeti értékek valódi tisztelete. Magyarországon nincsen egészséges nemzeti öntudat, csak valami félresikeredett kapálózás.

Ennek ellenére optimista vagyok Magyarország jövőjét illetően. Ma egyre több fiatal utazik mindenfelé, sokkal több országot, népet és kultúrát megismernek, látják majd, hogy máshogy is lehet, és remélem, kinevelődik majd egy olyan generáció, aki nem fogja tűrni az otthoni állapotokat, és elsöpri majd ezt a pesszimista, a fát maga alatt vágó mentalitást. Ehhez valószínűleg évtizedek kellenek, és nem gondolom, hogy az én életemben ezt látni fogom. Viszont a családom és barátaim miatt szívesen költöznék közelebb Magyarországhoz, de nem Magyarországra. Mivel nincs bennem kifejezett lojalitás egy ország iránt sem, mindenhol otthon tudom magam érezni. Az, hogy az ember kívülállónak vagy odatartozónak érzi-e magát, szerintem elsősorban hozzáállás kérdése.