Brain Drain

 

28 éves, budapesti férfi

Közgazdász

Spanyolország

 

2006-ban végeztem a Budapesti Corvinus Egyetemen (Közgáz). Utolsó egyetemi évemben meglehetősen tanácstalan voltam a jövőt illetően: mivel inkább a közgazdasági elméletek érdekeltek, valamilyen doktori programban szerettem volna továbbtanulni, viszont a magyar egyetemek programjai nem igazán nyújtottak színvonalas képzést (a CEU-t inkább vegyük ki a magyar egyetemek közül), a külföldi egyetemek többsége meg egy bizonyos tesztet kért, amit már korábban kellett volna letenni. Végül jelentkeztem három külföldi egyetemre és felvettek egy spanyolra, ösztöndíjjal.

 

Kicsit felkészületlenül ért ez a lehetőség, nem terveztem, hogy külföldre költözöm, de mivel a program jónak tűnt és az ösztöndíj elég volt a kinti megélhetéshez, kiköltöztem. Általában is igaz, hogy a külföldre menő magyarokat a jobb lehetőség (szakmai+anyagi) vonzza, amiket pillanatnyilag Magyarország nem tud biztosítani a számukra. Ez különösen igaz a magasabb képzettségűekre, azon belül is a tudományos szférában dolgozókra. Nyilván a magasabb képzettségűek rendelkeznek azzal a nyelvtudással, amivel kint érvényesülhetnek, valamint véleményem szerint a sokat szidott magyar egyetemi képzés még mindig elég jól működik ahhoz, hogy nemzetközileg is versenyképes diplomásokat képezzen. (Mivel magam is adok kint órákat, van összehasonlítási alapom: az egy tantárgyba besűrített anyag kevesebb kint, a szájbarágás pedig sokkal több).

 

 

 

A saját pályámon a külföld és otthon közti különbségek igazából akkor tudatosultak bennem, amikor már Spanyolországban voltam egy ideje, azelőtt nem gondolkodtam a „részleteken”. Nyilván a legfontosabb különbség az egyetemek/tanárok rendelkezésére álló pénzben van: alapból magasabbak a fizetések, plusz a kinti oktatási minisztérium rengeteg pályázatot ír ki egyéni kutatóknak és kutatási projektekre. A tanárok nincsenek rákényszerítve, hogy több helyen órákat adjanak, így van idejük a kutatással foglalkozni. Ez utóbbira rá is vannak kényszerítve, mivel a ranglétrán való emelkedés kutatási eredményekhez, nemzetközi publikációkhoz van kötve, illetve a tanárok saját maguktól is elvárják a publikálást. Bár a rendszer nem tökéletes, de a teljesítménykényszer sokkal nagyobb. Nem fordulhat elő, hogy valaki doktori végzettség nélkül adjunktus legyen, ahogy arra Magyarországon van példa. A jobb körülmények az attitűdökben is megjelennek, a tanárok közvetlenebbek a diákokkal, nincs szükség a státusz-különbségek állandó érzékeltetésére, a tanár célja a diák megértésben való segítése, nem a tudomány bonyolultságának hangsúlyozása és az önfényezés (legalábbis én sokszor tapasztaltam ez utóbbit otthon). Paradox módon a nagyobb tudás nagyobb szerénységgel párosul.

 

Nyilván az ilyen típusú összehasonlítások nem teljesen igazságosak: a spanyol állam sokkal több pénzből gazdálkodik, a kinti profoknak nem kell három helyen tanítani, hogy rendes fizetésük legyen, az otthoni társadalomtudomány jelentősen megsínylette a szocializmus alatti éveket. Ugyanakkor a külföldre vándorlót nem igazán érdekli, hogy a különbségeket mi hozta létre, csak kihasználja őket, ha van rá lehetősége.

 

 

 

Az összehasonlítás azért sem korrekt, mert elfedi azt a heterogenitást, ami a magyar egyetemi életet jellemzi: túlzás azt mondani, hogy a magyar egyetemi tanárok nem kutatnak, sokan igen, viszont ehhez megfelelően ambiciózusnak kell lenniük és heroikus küzdelmet kell folytatniuk az őket körülvevő közeggel. Ezzel szemben kint maga a rendszer ösztönzi és segíti a profokat a kutatásban. Otthon inkább az a probléma, hogy nincs átfogó kormányzati politika a viszonyok megváltoztatására. Kint tisztán látszik, hogy a mostani körülmények viszonylag új keletűek és a kiindulási pont ugyanaz volt. Az egyetemeket ugyanis két csoportba lehet sorolni: a „régi típusú” egyetemeken minden úgy működik, ahogy nálunk is, az „új típusú” egyetemek pedig egy nemzetközi kutatási környezetben működnek. Az állam úgy ösztönzi ez utóbbiak kialakulását, hogy jelentős pénzekhez csak a kutatáson alapuló pályázatokon keresztül lehet hozzájutni.

 

Általában is azt lehetne mondani, hogy a spanyol államra sokkal inkább jellemző, hogy a társadalmi problémákat szisztematikus programokkal kezeli, nem pedig ad hoc, átgondolatlan intézkedésekkel, ami otthon jellemző. Így az EU-s pénzeket tényleg a társadalom „modernizálására” használják fel, aminek kézzel fogható következményei vannak. Spanyolországot persze nem kell túlmisztifikálni mint azt a fajta Nyugatot, ahol minden működik. A bal-jobb ellentét kb. ugyanolyan erős, mint otthon, az utcák sok helyen koszosak, az emberek hangosak, nagy és lassú a bürokrácia, a közmunkák csigalassúsággal haladnak, gyakoriak a korrupciós botrányok stb.

 

 

Körülbelül ezek azok a tényezők, amik miatt nem gondolom, hogy rövid távon hazajönnék. Egyrészt szeretném kipróbálni magam ebben a nagyobb versenyt jelentő közegben, később bármiképp hazamehetek, ha publikálok sokat, ha nem. Másrészt, ha a doktori után hazamegyek, valószínűleg később már nem fogok tudni kimenni, mivel otthon sok a tanítás, a külföldi versenyben pedig a publikációk számítanak.

 

Ugyanakkor hosszú távon mindenképp szeretnék Magyarországon élni. Már négy éve lakom külföldön és azt szűrtem le, hogy külföldön az ember mindig is külföldi marad: a gondolkodásbeli és kulturális különbségek sosem tűnnek el, bármennyire is jól beszél valaki egy nyelvet, sosem tudja ugyanúgy kifejezni magát, mint az anyanyelvén. Nem is lehet ugyanazokat a beszélgetéseket lefolytatni egy külföldivel, hiszen nincs meg a közös élményalap. Ez pl. leginkább akkor látszik, ha politikáról kezdünk beszélgetni. Amíg nem éltem külföldön, nem gondoltam, hogy a nemzeti identitás ennyire fontos.