HTML

Brain Drain

Egy blog az agyelszívásról. Miért hagyják el a diplomás fiatalok Magyarországot, és miért nem jönnek vissza? Ha szeretne hozzászólni a témához, esetleg érintett a kérdésben, várjuk levelét a braindrainhu (a) gmail.com címre.

Látogatóink

free counters

2011.03.17. 17:43 agyelszívás

Dani

Úgy gondoltam, hogy ha ezt elértem, akkor miért ne próbáljak továbblépni? Ahogy már említettem, ez az iparág nagyon szűk, ezért nem ritka, hogy ha valaki munkahelyet vált, akkor azzal együtt nemcsak országot, de földrészt is vált. Így céloztam meg Ázsiát, és jelentkeztem az egyik legnagyobb cég szingapúri stúdiójába. Felvettek.

 

Név: Dani

33 éves, budapesti férfi

Politológus, játékszoftver-fejlesztő

Anglia, Szingapúr

 

Miért mentem külföldre? Egyrészt fejlődni akartam a munkámban, és erre otthon nem volt lehetőségem, másrészt dühös voltam, hogy a politika ennyire elvakítja a körülöttem élőket. Az is kétséges volt, hogy lesz-e egy jól fizető munkahelyem, ami még húsz év múlva is létezik.

 

Nem volt újdonság számomra elhagyni Magyarországot. Tizenkét éves koromban édesapám kapott egy külföldi megbízatást, és három évet éltünk az egykori NDK-ban. Ott jártam iskolába, és ott tanultam meg németül. Ennek köszönhető, hogy hat évvel később felvettek a bölcsészkarra, német szakra, majd pár évvel rá jelentkeztem politológiára is, amit el is végeztem. Az egyetemi évek alatt, a tanulmányaim mellett sok mindennel foglalkoztam: az érdekvédelemtől a tudományszervezésig. Persze rengeteget buliztam, de emellett folyamatosan volt valamilyen külső munkám is, a diákmunkáktól a kutatóintézeti munkaviszonyon át a saját vállalkozásig.

 

 

Minden érdekelt, mindent szívesen kipróbáltam, így gondolkodás nélkül mondtam igent, amikor meghívtak egy számítógépes játékokat fejlesztő céghez egy-két hétvégére, egy éppen megjelenés előtt álló játékot tesztelni. A tesztelés nagyon jól sikerült: állást ajánlottak. Teszterként kezdtem, és aki már járt egy fejlesztő stúdióban, az megmondhatja, hogy egy ilyen helyen dolgozni nagyon klassz dolog. Kicsit olyan volt, mintha még egyetemre jártam volna. Látszólagos lazaság, miközben mégis komoly munka folyik. A munkaidő döntően a feladatmennyiséghez alkalmazkodott, ezért a gyakorlatban elég volt egy bizonyos időpontra beérni, és elvégezni a kiosztott munkát, miközben maximálisan megbíztak mindenkiben. Mindezek mellett olyasmit csinálhatsz, amiről tömegek álmodoznak, és amivel tömegek szórakoznak.

 

Mivel nagyon tetszett mind a munkastílus, mind maga a szakma, ezért hajtottam magam, hogy minél jobb legyek. Dolgoztam, plusz feladatokat vállaltam, a munkatársaimtól és a saját hibáimból egyaránt sikerült tanulnom. A kemény munka meghozta az eredményét, és viszonylag rövid idő alatt előléptettek designerré.

 

 

A játékszoftver fejlesztés egy nagyon belterjes szakma. Annak ellenére, hogy a bevétele mára meghaladja a filmiparét, gyakorlatilag szinte lehetetlen olyan jegyzett céget találni, ahol ne lenne ismerős. Ez így hatványozottan igaz, ha csak Magyarországról beszélünk, mivel abban a pár fejlesztőstúdióban, ami még létezik, mindenki személyesen ismer mindenkit. Amellett, hogy szűk, meglehetősen fiatal is, hiszen alig tíz-húsz éve „gyártanak” játékokat, és alig hat-nyolc éve csinálják ezt professzionálisan, nagy csapattal, nagy költségvetéssel. Mindebből következik, hogy akik a szakmában dolgoznak, döntően csak a maguk, és közvetlen munkatársaik tapasztalataiból és innovációjából tudnak fejlődni. Szervezetten tanítani is csak pár éve kezdték el, főleg amerikai és nyugat-európai egyetemeken. Mivel Magyarországon nincs ilyen képzés, ezért egy idő után nekem sem volt már lehetőségem a továbbfejlődésre.

 

Sajnos viszonylag hamar észre kellett vennem, hogy valami fontos hiányzott, ami miatt nem tudtunk versenyképesek lenni a külföldi konkurenciával. Kezdetben azt hittem, csak én nem tudom, hogy mi az, de rengeteg beszélgetés után kiderült a számomra, hogy senki sem tudja, miben más, miben jobb a külhoni játékfejlesztés, mint a magyar. Persze voltak teóriák. Voltak magukat mindent értőnek kikiáltó okosok, akik nagy körmondatokban megpróbálták elmagyarázni, hogy miben kellene fejlődnünk, és miért nem adunk el annyi játékot, mint egy hasonló költségvetéssel működő angol, vagy német cég. Amikor valódi tettekre került a sor, akkor viszont gyorsan kiderült, hogy a körmondatok mögött nem áll megalapozott tudás: ők sem ismerték a receptet, de még olyan külföldi kollégákat sem, akik láttak már nagy stúdiót belülről. Teljes izolációban, a trendek ismeretének és megértésének legcsekélyebb esélye nélkül fejlesztettünk játékokat.

 

 

Szakmai kiállításokra, konferenciákra nem hogy nem jártunk, de még csak nem is tudtuk, hogy vannak ilyenek. Egyszerűen azt éreztem, hogy egy helyben topogunk, és hiába szeretnénk fejlődni, nem tudunk. Felmerült bennem a kérdés, hogy ezt akarom én is? Folyamatosan futni a külföldi példák után, lemásolni azokat, és remélni, hogy majd csak sikerül nekünk is az ami nekik?

 

Még egyetemista koromban részt vettem egy konferencián, ahol Inotai András kifejtette, hogy az EU csatlakozás után Magyarországról sokkal kisebb mértékű lesz az elvándorlás, mint a velünk együtt csatlakozó országokból. Sok, igencsak súlyos érvet sorakoztatott fel a hipotézise mellett, és így visszatekintve igaza lett: az elvándorlás később indult be.

 

 

Valamikor az előadás idején kezdtem érezni, hogy a társadalom egészében egyre nagyobb teret nyer a pesszimizmus. Ahogyan démonizálta egymást a két nagy párt – a kicsik aktív segítségével – és ahogy kezdett elmérgesedni a viszony az eliten belül, úgy kezdtek kialakulni az árkok a pártok választói között is. Már a baráti társaságokba, és a családokba is beszivárgott politika. Számomra kimondottan bosszantó volt, ahogy értelmes és képzett emberek habzó szájjal szidták a másik politikai erőt, és annak szavazóit. Nem a konfliktus léte idegesített, hanem az, hogy mindez racionális érvek nélkül, csak érzelmi alapon formálódott. A politikai kultúra szempontjából sötét középkor volt ez Magyarországon: konszenzusos demokráciáról egyre kevésbé lehetett akár csak álmodozni is. Egyszerűen senki nem bízott a másikban, amíg nem tudta, hogy az kire szavaz, kinek a szekerét tolja. Semleges tudományos munkáról ilyen körülmények között szó sem lehetett, és engem ez nagyon zavart.

 

Zavart, mivel tanulmányaim során találkoztam már a friss demokráciák jellemző problémáival és tudtam, hogy veszélyes tendenciát jelent a túlpolitizáltság. A pártoknak természetes késztetése, hogy hosszú távon is magukhoz láncolják a választóikat, saját fennmaradásuk érdekében, de csak az elemi játékszabályok betartásával érhető el, hogy mindez ne csapjon át egy visszafordíthatatlan folyamatba. Olyanba, ami magára a demokráciára jelent veszélyt. Viszont hiába említettem és magyaráztam el tanult ismerőseimnek, nem fogadták el: egyszerűen vakok voltak.

 

 

Az évek folyamán ez csak egyre rosszabb lett, de engem közben szerencsére beszippantott a játékfejlesztés. Egyszer csak ez a biztos pont is megingott: először csak csúsztak a fizetések, majd egyszerűen nem kaptunk semmit. A kocsim hitelét nagyon nehezen tudtam fizetni, az elkezdett építkezést is le kellett állítani. Mindemellett a fentebb leírtak miatt kilátás sem volt arra, hogy rövidtávon bármi változni fog.

 

Ekkor döntöttem úgy, hogy külföldön, Angliában próbálok szerencsét. Elkezdtem hát jelentkezni angol cégekhez. Kezdetben biztos voltam benne, hogy az én tapasztalatommal gyorsan találok a szakmán belül munkát. Nem így lett, és ez volt az első pofon. Más lehetőséget nem látva elindultam, lesz ami lesz.

 

 

Először egy szállodában kezdtem el dolgozni. Minden nap bújtam az Internetet, és jelentkeztem minden meghirdetett állásra, de még csak felvételi beszélgetésre sem hívtak be. Fél évnek kellett eltelnie, hogy találjak egy munkahelyet, méghozzá nem mint designer, hanem mint teszter. Nem zavart, kész voltam újra megmászni a szamárlétrát, hiszen így legalább pontosan megtapasztalhattam azt, hogy hogyan zajlik egy fejlesztés egy nagy és profi cégnél. Keményen dolgoztam, tanultam, és hamar kiemelkedtem a már korábban megszerzett tapasztalatom segítségével. Az első lezárt project után át is helyeztek, és ismét designer lehettem. Elértem ami miatt külföldre mentem, hiszen belülről láthattam, hogy mitől is más kint egy fejlesztés, mint otthon. Fejlődtem, tanultam, és képeztem magam minden nap, hiszen időm – család és barátok nélkül – rengeteg volt. Egyre több, és több felelősséget kaptam de valahogy ez sem volt elég.

 

Úgy gondoltam, hogy ha ezt elértem, akkor miért ne próbáljak továbblépni? Ahogy már említettem, ez az iparág nagyon szűk, ezért nem ritka, hogy ha valaki munkahelyet vált, akkor azzal együtt nemcsak országot, de földrészt is vált. Így céloztam meg Ázsiát, és jelentkeztem az egyik legnagyobb cég szingapúri stúdiójába. Felvettek.

 

 

Már egy éve, hogy a barátnőmmel átköltöztünk Angliából Szingapúrba, és élünk, mint hal a vízben. Az ittlétünket legjobban egy hosszú nyaraláshoz tudom hasonlítani. Az idő többnyire gyönyörű, itt van a szomszédban Malajzia, Thaiföld, Vietnám, vagy éppen Indonézia, de még Sri Lanka, Ausztrália és Új-Zéland is elérhető közelségben van. Mindketten imádunk utazni, új kultúrákat és országokat megismerni, így ez igazi álom. Arról nem is szólva, hogy gasztronómiai mennyországba kerültünk: mindent meg lehet találni, amit az ember elképzel, sőt még annál is többet. Az európai konyha éppen annyira jelen van, mint a kínai, japán, vietnámi, vagy maláj. Nincs olyan amit itt ne lehetne kapni.

 

Az viszont igaz, hogy ennyi gyönyörű és egzotikus ország, jó idő és finom étel sem tudja feledtetni a hiányt, amit a barátok és a család távolléte okoz. Ezért biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb közelebb fogok költözni Magyarországhoz. Azt is tudom, hogy egyszer haza szeretnék költözni, bár azt még elméletben sem tudom, hogy mikor. Szeretnék, mert imádom az országot, és az embereket, de sajnos annyira specializált a szakmai tudásom, amire otthon jelenleg nincs nagy kereslet. Csak remélni tudom, hogy idővel Magyarországon is felismerik, mennyire értékes szakma a játékfejlesztés, és kormányzati szinten is tesznek érte, hogy a nagy cégek stúdiókat nyissanak nálunk. Egyáltalán nem lenne példa nélkül álló, mivel jelenleg Szingapúr mellett Franciaország és Kanada is igen nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy fellendítse a játékfejlesztést az országukban. Magyarország ettől még borzasztó távol áll, és félek, hogy egyre távolabb sodródik. Pár cég létezik otthon, de a körülmények inkább hátráltatják, mint segítik a működésüket.

 

 

Jelen pillanatban csak azt látom az egyetlen lehetőségnek, a hazaköltözésre, ha a cégem egy stúdiót alapítana Budapesten, ahova áthelyeznek. Sajnos erre viszont elég kicsi az esély.

 

3 komment

Címkék: anglia szoftverfejlesztő szingapúr politológus


A bejegyzés trackback címe:

https://braindrain.blog.hu/api/trackback/id/tr372747833

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

endike · http://barathendre.wordpress.com/ 2011.03.23. 20:02:34

"Kezdetben azt hittem, csak én nem tudom, hogy mi az, de rengeteg beszélgetés után kiderült a számomra, hogy senki sem tudja, miben más, miben jobb a külhoni játékfejlesztés, mint a magyar."

Én tudom... Van is róla egy hosszú blogom.

kovácske 2012.01.10. 10:50:27

király lett, de vagy írj ide még pár folytatásos részt, vagy nyiss egy saját blogot, ahol részletesebben bezsámolsz a helyi kajákról és kivégzési módokról is, mert ez így csak kedvcsinálónak volt elég.

és azt se írtad le, hogy eredetileg csak rövidebb, határozott időtartamot akartál eltölteni kint.
szóval: még, még, még...

kovácske 2012.01.10. 10:59:05

@endike: a blogod egy fos és semmi köze a hazai és külföldi játékipar összehasonlításához.
Pedicabo ego TE et irrumabo, spammer.